A reggel nem indult túl zökkenőmentesen. Gemma és
Harry összevesztek valamin, de nem avattak bele túlzottan a dologba. Nem elég
hogy késve indultunk, mert elaludtunk, míg csak egyikükkel sem lehetett
beszélni. Gemma nem sokáig tartott velünk, mert az első kereszteződésnél elvált
tőlünk. Harry azok után is morgott és értelmetlenül beszélt. Megpróbáltam
„enyhíteni” haragját, de semmi.
Beérve az iskolába a szokásos köröket futottuk le.
Köszönés a portásnak, bejelentkezés az ügyelőknél a késés miatt, majd rohanás a
terembe. Illetve csak én rohantam, Harry inkább tétovázott hogy menjen-e vagy
sem. Sóhajtva fogtam meg a csuklóját, és magam után húztam. Eléggé nehéz volt,
mert nagy ellenállás bizonyított, de nem hagytam magam.
- Na jó! – engedtem el és megfordultam – Mi bajod
van?
- Nincs túl sok kedvem bemenni oda. – nézte a
termük ajtaját – A sok sznob és az a csaj is. Brrh.
- Figyelj.. – néztem az órára – Húsz perc van az
órából még. Bírd ki aztán az udvaron, találkozunk, jó?
- Pff. – forgatta meg a szemeit.
- Kérlek! – léptem hozzá közelebb.
- Ez nem az én napom. – sóhajtott – Ne késs.
Nevetve intettem utána, ahogy elhaladt mellettem
és elindultam a termünk felé. Bekopogtam aztán benyitottam. Mr. Hastings
elmosolyodva nézett rám és nevetni kezdett. Kissé zavarba jöttem, mert mindenki
engem nézett.
- Jó reggelt, úgy látom mostanság a késés lesz a
legfőbb tehetséged Elizabeth!
- Elnézést, elaludtam. – mentem a helyemre.
- Na mindegy, szóval ott tartottam, hogy
osztálykirándulás. Idén az igazgatóság úgy döntött, hogy újra a másik két
osztállyal kell mennünk. Igazából örülök valamilyen szinten neki, hiszen így
talán van esély egy kis összekovácsolódásra.
- Muszáj?
- Igen, muszáj Ben. – bólintott az osztályfőnök –
Az osztályban is akadtak mostanság konfliktusok, ami miatt csak még jobb lesz
az a helyzet. A másik mondani valóm, hogy mi és Mr. Harrison csinálja a
gólyabált.
- Pont a sznobokkal? – nyögött fel Richard.
- Igen és kérlek szépen mindenkit, hogy ne
veszekedés legyen, dolgozzatok össze velük, hogy egy felejthetetlen gólyabál
jöjjön létre és évekkel később is, erről beszéljenek majd az iskolába. Itt a
lehetőség, hogy megmutassátok, ti igazán ügyesek és eszesek vagytok. –
bátorított minket – Most viszont hamarabb el kell mennem, szóval kérek
mindenkit jók legyetek. Ne halljak rosszat. – nevetett és elköszönt tőlünk.
Sóhajtva néztem körbe, és észre vette azt a lányt,
akit mondott Harry. Tegnap nem volt bent. Felálltam a helyemről és oda mentem
hozzá. Éppen rajzolt valamit és zenét hallgatott. Ahogy közelebb mentem láttam,
hogy valami ruhát rajzol. Egy estélyit. Még rajzon is nagyon jól nézett ki.
Megfogtam a vállát, mire megugrott kicsit és kirántotta a füléből a
fülhallgatókat.
- Oh, bocsánat nem akartalak megijeszteni. – ültem
le mellé – Liz vagyok.
- Szia. – követett végig szemeivel – Amelia.
- Igen, Harry mesélt rólad hogy jóba letettek.
- Harry? – gondolkozott el – Ja, igen. A magas,
göndör hajú fiú. Kedves.
- Igen az. – bólintottam – Hogy érzed magam eddig
a suliban?
- Semmi különös. Kedvesek a többiek, egész jó.
- Nem jössz ki? Harry is nem sokára végez.
- Én? – lepődött meg.
- Persze, hiszen úgy is ismeritek egymást meg
minden. Ne ülj itt egyedül.
- Nem is tudom. – hajtotta le a fejét.
- Ugyan! Gyere. – mosolyogtam rá és felálltam.
****
- Szóval Írországból jöttél? – könyököltem az
asztalra.
- Igen. – bólintott – Apa angol, de Anya ír
származású. Sokáig ott éltünk, aztán visszajöttünk ide.
- Oh, akkor már éltél itt? – nézett rá Harry.
- Talán hat évet. Aztán a nagyszüleim
megbetegedtek és visszamentünk.
- És te miért jártál az orvoshoz? Már, mint, ha
nem akarod, ne mondd el. – fordította el a fejét Harry zavarában.
- Nehezen illeszkedem be és barátkozom másokkal.
Azt javasolták, járjak be hozzá és majd idővel jobb lesz.
- És jobb?
- Igen, sokkal. Nem tudom, mit tud az a nő de,
sokkal jobban érzem magam. Nem szorongok annyit már.
- Tényleg. – nevetettem – Csodákra képes pár
szóval.
Harry rám nézett és sóhajtott. Tudtam, mire
gondol. Tisztán tükrözte az arca azokat az érzéseket, amiket akkor láttam
rajta. Akkor mikor bejött velem a doktornőhöz és elmeséltem a titkaimat. Felé
dőltem és mosolyogva meglöktem a vállammal.
- Kérdezhetek valamit? – szólt közbe Amelia.
- Persze. – bólintott Harry.
- Ti milyen kapcsolatban vagytok? Mert kicsit
olyan, mint egy szerelmes pár, de néha meg olyan mintha testvérek lennétek.
- Liz a mostohatestvérem. Bár mi még mindig nem
tekintjük egymást annak.
- Igen, ha hiszed, ha nem másfél héttel ezelőtt
még képesek lettünk volna egymást megfojtani egy kanál vízben.
- Négy év úgy telt el, hogy öltük egymást minden
téren. Aztán a nyári szünet előtt tudtuk meg hogy a szüleink együtt vannak.
Képzelheted milyen volt velünk lakni.
- Apa és Anne attól féltek, hogy felrobban
alattunk a repülő, amikor nyaralni mentünk. – nevettem el magam – Bár megértem.
- Ti? – kerekedett el Amelia szeme – Na ezt
tényleg nem mondtam volna el rólatok.
Az egész szünetet végig beszélve ültünk az
ebédlőben. Mikor a csengő megszólalt Amelia volt az első, aki felugrott és már
el is viharzott. Mi csak bámultunk utána és nevetni kezdtünk. Olyan volt mintha
riadót hirdettek volna, és menekülni kell. Vállamra tettem a táskám és
felálltam a padról. Harry felnézett rám és kezébe vette a táskáját.
- Milyen órád lesz? – indultunk el – Főleg hogy
Amelia így elrohant.
- Azt hiszem fizika. – gondolkodtam el – És
helyettesítő van.. Mr. Hastings mondta is ki lesz.
- Csak nem a tábornok? – nevetett Harry.
Ahogy meghallottam a nevet, megálltam és
elkerekedtek a szemeim. Igen, a tábornokkal vagyunk. Nem tűri a kését, percre
pontosnak kell lenni. Még a szám is nyitva maradhatott, mert Harry eléggé
mulatságosnak talált engem. Megfogta a karom és kicsit megrázott.
- Ugye nem?
- Harry én be nem megyek. Inkább ellógom az utolsó
órám, de én nem megyek be oda. Főleg nem késve.
- Hát nekem is ez az utolsó órám. – nézett a terem
felé – Menjünk haza. Úgy is üres a ház, nem jönnek rá.
****
Harry elfeküdve kapcsolgatott a műsorok között,
míg én a fotelban ültem, és a tankönyvem olvasgattam. Mikor megunta hogy nincs
benne semmi se, elkezdte írni a házi feladatát. Láttam, hogy nem fekszik neki
nagyon az egyenlet megoldás. Vagy tíz percig rágta a tolla végét, mire oda írta
hogy nincs megoldása. Kitört belőlem
a nevetés, mire hátra kapta rám a tekintetét. Mosolyogva hajtottam le a fejem
és tovább olvastam a szöveget a könyvben.
- Na jól van, ha te olyan okos vagy, old meg! –
ült fel.
- Ezer örömmel! – álltam fel és leültem mellé,
ölembe vettem füzetét és elkezdtem megoldani – Ezt átvisszük ide, mert először
rendezzük az egészet, majd összevonjuk, és végül jöhet a megoldása, ami nem
más, mint x=7. – mosolyogtam rá, és visszaadtam neki.
- Wow. Te így érted?
- Persze, matekból vagyok a legjobb.
- Meg úgy mindenből. – szűkítette össze szemeit.
- Hogy érted?
- Jó vagy irodalomból, kémiából, fizikából,
matekból, angolból meg még sorolhatnám a tantárgyakat, amiből jeles lehetnél.
Miért nem?
- Tudod Harry.. Hanna mellett nem éreztem úgy,
hogy szükségem van a jó jegyekre, mert nem voltak céljaim. Most hogy úgy mondd,
elgondolkoztam a jövőn, jelentkezni szeretnék főiskolára esetleg egyetemre.
Elrontottam az előző éveim, de ha belehúzok, most akkor még valami gyengébb
helyre felvesznek.
- El akarsz menni?
- Ühüm. Nem akarok örökre Apa nyakán maradni. –
nevettem – Te nem gondolkoztál ilyenben?
- Nem. – rázta meg a fejét – Apa szerette volna
régen, ha a focival sokra megyek. Ő tanított meg. De már nem tartom fontosnak.
Én csak boldog akarok lenni. Egy családom legyen, biztos helyem az életben.
Mosolyogva bólintottam és felálltam. A
telefonomhoz mentem, ami a szekrényen volt. Kikerestem rajta egy lassabb számot
és visszafordultam Harry felé. Értetlenül meredt rám és letette a tollát az
asztalra. Oda lépkedtem hozzám és a kezem nyújtottam felé. Felvonta a
szemöldökét és vonakodva fogta meg a kezem.
- Gyere már! – húztam fel – Mivel nem sokára
jótékonysági bál lesz, ahol táncolni kell gondoltam, megpróbálhatnánk táncolni,
de most normálisan. – nevettem – Nem úgy, mint szombaton.
- Nekem tetszett az a tánc, szerintem olyan mi.
Bolondos.
- Jó, de ott nem járhatunk olyat, végén mi leszünk
a suli újságban, mint a legcikibb emberek. – tettem kezeimet a vállára – Ez a
kedvenc számom.
- Hmm. – hallgatott el és megfogta a csípőmet,
miközben magához húzott – Egész jó.
- She rules
her life like a bird in flight, and who will be her lover? – énekeltem
halkan.
Lassan táncoltunk egymásba kapaszkodva. Karjaim a
nyaka köré fontam és a vállára hajtottam a fejem, míg az ujjai a csípőmbe
mélyedtek. Élveztem a közelségét. Jó érzés volt újra átélni, ahogyan belé
kapaszkodhatom.
- Annyira finom illatod van. – súgta a fülembe.
Beharaptam az ajkam és próbáltam úrrá lenni a
testemen, mert tudom hogy Harry közelségében csúnyán magamra hagy. Pillantásunk
találkozott, ahogyan hátrébb húztam a fejem. Egész sötét volt a szeme, amitől borzongás futott át rajtam.
- Meg akarlak csókolni.
A levegő megfagyott bennem és csak meredtem rá. Megcsókolni. A zene leállt és jött a
következő. Kissé rockosabb volt, amire Harry oldalra kapta a fejét és
összehúzta a szemöldökét. Lassan elengedett és ellépett tőlem. A telefonom felé
néztem, ahol Gemma állt és keresztbe tett karokkal dobta hátra a haját.
- Hello. – vigyorgott – Romantika van?
- Nincs semmi. – vágta rá Harry.
- Még is meg akarod csókolni.
- Nekem, most mennem kell. – kaptam fel a
pulóverem.
- Még is hová? – fogta, meg a csuklom Harry.
- Ian, délelőtt megkért hogy majd menjek el a
parkba beszélgetni.
- Ian? – engedett el – Komolyan? Ha nem kérdezem
meg, akkor el sem mondod?
- Harry! – szóltam rá – Most hagyd abba! Tudtam,
hogy így reagálsz, ezért nem mondtam.
- Faképnél hagytál volna?
- Elég! – állt közénk Gemma – Olyanok vagytok,
mint az óvodások.
Szemet forgatva távoztam a nappaliból és felkaptam
a táskám. Intettem feléjük és kimentem a házból.
****
- És akkor azt mondtam neki, hogy bocs már van
valakim.
- Az szuper. – bólintottam.
- Istenem, Liz. Még csak nem is figyelsz rám. –
nevetett fel kínosan Ian – Mondd, már mi van veled?
- Semmi se! – legyintettem – Tök jól vagyok.
- Liz! Tudom, ha valami bajod van. – ült közelebb
– Harry piszkál? Esetleg Jenn?
- Nem, dehogy. Csak tudod szombaton.. Ühm.. –
hajtottam le a fejem – Láttam az Anyukámat. Hátborzongató.
- Miért? Ronda vagy valami?
- Nem erről van szó. Anya nagyon szép. –
mosolyogtam – Szebb, mint emlékeztem. Csak tudod. Kissé felkavaró hogy csak
annyi idő után keresett.
- Keresd fel most te. – dobta fel az ötletet.
- Apa nem engedné. Esélytelen lenne ez a dolog.
- És ha nem? Ha talán valami fontos dologról van
szó?
- Ian.. – néztem rá – Mire célzol?
- Nem miattam kellett találkoznunk, miatta.
Anyukád megkeresett. Nem tudom hogy miért engem, de.. – nézett oldalra.
Ugyan abba az irányba kaptam a tekintettem és ott
állt könnyes szemekkel Anya nem messze. Összeszorult a szívem és az ajkamba
haraptam. Felálltam a padról és elindult felém. Ijedten néztem rá. Mit kéne
tennem? Léptei gyorsak voltak, hamar ott volt előttem és szorosan ölelt
magához. A hátamat, fejemet, karomat simogatta. Fülemnél hallottam, ahogyan
sír. Végtagjaim remegni kezdtek. Át
akarom ölelni.. Lassan emeltem fel a kezeim és a hátára tettem őket. A
könnyeim patakban folytak végig. Mi ez az
érzés? Mintha egy régen érzett valami eluralkodna rajtam.
- Édes kislányom! – lépett el tőlem és végig
nézett rajtam – Lizbeth drágám! Annyira hiányoztál! Annyira sajnálom.. De Scott
egyszerűen nem hagyott más lehetőséget.
- A-Anya? – súgtam.
- Igen, mondd csak. Minden rendben lesz. Most már
itt vagyok.
- Miért nem kerestél? Hol voltál? Jól vagy?
- Liz kicsim, nyugodj meg. Minden rendben van,
azért jöttem, hogy tisztázzuk a dolgokat.
- Mindent elmondasz?
- Ülj mellém. – ült le a padra, majd mellé ültem –
Gondolom, emlékszel arra mikor elmentem. Tudod akkor olyan dolog derült ki, ami
régóta ki kellett volna, hogy derüljön. Scott és Én ugyan úgy hibásak vagyunk
ebben. Csak ebből az a rossz hogy te iszod meg a levét. Nem kellett volna ennek
így lennie Liz. Annyira sajnálom. – hajtotta le a fejét és megszorította a
kezem – Scott nem az apád.
És akkor hallottam bentről újra, apró szilánkokra
törni magamat. Üresnek éreztem magam. Hazugságban éltem eddig.
- Liz, jól vagy? – guggolt le elém Ian – Jézusom
milyen fehér lettél.
- Mi, az hogy nem az Apám?! – rántottam el a kezem
és ugrottam fel a padról ezzel fellökve magam előtt a barátomat – Egy rohadt
kurva vagy?! Mindenkivel összefeküdtél vagy mi? Scott igen is az apám!
- Nem az Liz. Sajnos nem az. – rázta a fejét.
- Tönkre akarod tenni a családomat? Hm? Amiben TE
nem vagy benne? Undorító vagy!
- Liz! – állt fel Anya – Az apád egy rohadt
szadista volt és Scott volt az, aki eltüntette mellőlem. Mindig is ezen
veszekedtünk hogy elmondjuk-e neked. Aztán elegem lett és elmentem.
- Miért nem jöttél értem? Miért hagytál teljesen
magamra?
- Jobb sorsod volt így Liz. Normális körülmények
között nőttél fel.
- Normális? – néztem rá – Szerinted normális
életem volt? Drogoztam, ittam, többször bántottak, lelkileg egy roncs lettem,
kihasználtak, átvertek, loptam. Ez neked normális élet? Láttam egy embert
meghalni! Az istenit szerinted nekem ez normális élet volt?
Letöröltem a könnyeim és vettem egy mély levegőt.
A padhoz hajoltam, kezembe vettem a táskámat és rájuk néztem.
- Ne keress, többez anya. Vagy akár ki is lennél
nekem. Ég veled.
Intettem és elmentem. Gyors lépésekkel tántorogtam
el a fő útig. Utam egyenesen Apa irodája felé vezetett. De út közben beugrottam
az egyik boltba és betáraztam egy kis vodkával.
****
Sóhajtva dobtam az üres üveget a kukába.
Megborzoltam a hajam és a lifthez mentem. Kész szerencse hogy vakon is ide
találnék. Megnyomtam a hármas gombot és a lift oldalának dőltem. Máskor
tetszett ez a liftes zene, de most legszívesebben széttörtem volna hangszórót,
amiben szólt. Kinyílt az ajtó és dühösen trappoltam el az irodáig. Bent égett a
villany így tényleg itt volt. Berúgtam magam előtt az ajtót és a papírok fölött
görnyedő személyre, néztem. Elkerekedett szemekkel lesett rám.
- Liz?
- Apa.. – néztem, majd nevetni kezdtem – Várj nem!
Scott. Igen, így hívnak téged, Scott.
- Ittál?
- Csak egy picikét. – vontam meg a vállaim – De
mesélj már nekem, arról hogy nem is vagy az Apám.
- Mi van?
Liz ugye nem Anyáddal beszéltél?
- Nekem olyanom nincs, de mint kiderült Apám
sincs. Sőt senkim sincs ezen a rohadt világon! Úristen! – nevettem el magam –
Kezdem azt érezni, hogy meg kellett volna pusztulnom azon a nyáron a sok
gyógyszertől, nem pedig kihánytatni belőlem.
- Micsoda?! – csapott az asztalra miközben felállt
– Öngyilkos akartál lenni?
- Ha tudnád hányszor. De Jenn és Ian mindig
kihúzott a halálból, francba is velük. – sziszegtem – Tudod mit? Lehet újra meg
kéne próbálnom!
Dobtam le a telefonom és a táskámat a földre, majd
távoztam az irodából. Hallottam, ahogyan kiabál utánam, de mire már a lift ajtó
zárult, csak akkor jött ki és rohant felém.
****
* Harry szemszög *
- És a rendőrség? – tördelte idegesen az ujjait
Gemma – Nem mondd semmit?
- Huszonnégy óra múlva kezdik a keresést. – rázta
a lábát Scott.
- Minek jött vissza az Anyja?
- Tele akarja beszélni a fejét. Elmegyógyintézetbe
kezelték. Liz volt végig a mániája. Végig csak az ő kicsi lányát akarta.
Megmondták, hogy vissza akarja majd szerezni, de nem gondoltam hogy ilyen
módon. Hazugsággal tele tömi a fejét.
- Azt mondtad, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött?
– állt fel Gemma – Keressük meg! Nem bírom.
- Bárhol lehet Gemma. Én is aggódom érte
rettentően, de nem tehetünk semmit se. Attól félek a legjobban, ha meglátna
minket, akkor tényleg tenne valamit indulatból.
Egy szó sem jött ki a számon. Végig csak az járt a
fejemben, hogy hol lehet és mi van vele. Liz mostanság nem volt túl erős
lelkileg és most még ez is. Félek, hogy nagy baja esik. El sem tudom képzelni,
mi mehet végbe benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése