4. fejezet - Titkok

Liz egész hétvégén a szobájában volt vagy a fürdőszobában. Nem evett és nem beszélt senkivel sem. Mindig kulcsra zárta az ajtót és órákig kuksolt. Olyan, mint egy zombi. Testileg itt van de, lelkileg teljesen máshol jár. Mivel délelőttre van időpontja az orvoshoz, Scott megkért hogy kísérjem el, mert mindenki dolgozik. Természetesen bele mentem, mivel számítanak rám. Nekem sem jó azt látni, hogy milyen állapotban van. Scott sokat idegeskedik miatta, de nincs miért ezt, megmondták. Pár órát beszél az orvossal, kap nyugtatókat és rendben lesz. Persze, ez időben telik és türelmesnek kell lennünk.

A váróban ülve, Liz végig a falon lévő képet nézte és mély levegőket vett. Nem nézett ki túl jól szegény. A szemei még mindig vörösek voltak és teljesen maga alatt volt. Közelebb húzódtam hozzá és megböktem a könyökömmel. Szeme sarkából rám pillantott és elmosolyodtam. Végig nyalt duzzad, száraz ajkain és elhúzódott. Továbbra is tartja a távolságot mindenkivel. Kinyílt a szoba ajtaja és egy velünk egy idős lány jött ki rajta. Vörös haja volt és furán öltözködött. Liz szeme megakadt rajta. Kilépett a doktornő az ajtón és ránk nézett.

- Elizabeth, gyere. – mosolygott felénk kedvesen.

Liz felállt és minden szó nélkül elindult. Megfogtam a kezét és felnéztem rá.

- Itt várlak.

Aprót bólintott és bement a szobába. Sóhajtva dőltem hátra és előhúztam telefonom a farzsebemből. Liam ma már hétszer hívott, de egyszer sem vettem fel. Küldött üzenetet is, de meg se nyitottam őket. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálja kimosni a Húgát ebből az egészből, de nem fog neki menni. Hanna mindent beismert és nem nehéz róla elképzelni hogy erre képes.

* Elizabeth szemszög *

Magam elé lesve ültem a vajszínű bőrkanapén és hallgattam az óra kattogását. Milyen megnyugtató. A középkorú nő velem szemben ült a fotelban és engem nézett. Tekintete szinte égette a fejem. Biztosan nem lát a fejemben. Hiszen nincs is mit látni. Teljesen üres.

- Szóval Elizabeth, édesapád elmesélte hogy mi történt. Beszélnél erről a barátnődről és a barátaidról? – aprón megráztam a fejem és köhintve helyezkedett – A nevüket elmondod. – újra megráztam a fejem, de ezúttal ráemeltem tekintetem – Akkor beszéljünk másról. Mit érzel?

- Űrt. – suttogtam halkan, de amilyen csend volt biztosan meghallotta.

- Milyen űrt?

- Nincs semmi. – hunytam le a szemeim.

- Micsoda nincs Elizabeth? Folytasd a mondatot, nincsenek..

- Érzések.

- Miért? Bántottak?

- Bántottak? – kérdeztem vissza magamtól, majd éreztem, hogy arcomra egy apró mosoly kúszik – Átvertek.

- Ki vert át? Mikor vert át téged?

- Régen. Az Anyukám és az Apukám.

- Mivel?

Újra hallottam a fejemben a hangot. Megfogtam a fejem és lehajtottam. Szemeimbe könnyek gyűltek és a hajamat markoltam.

- Ki volt az a fruska? – kiabált Anya az előszobában.

- Az nem egy fruska, hanem az ügyfelem. – válaszolta Apa erőszakosan.

- Jó közelről nézed az ügyfeled! – lökte meg Anya és Apa a falnak esett – Hogy tehetted ezt?! – kiabált vele – Rohadjatok meg itt!

A lépcsőn ültem, és a fülemet fogtam be. Anya felviharzott mellettem és a hálószobába ment. Felugrottam és utána mentem. Lassan nyitottam be a vörös szobába. Anya a fekete táskába dobálta a ruháit sírva. Beljebb mentem és néztem Őt. Hosszú fekete haja kócos volt, gyönyörű barna szemei pedig vöröse ragyogtak. Sminkje teljesen elfojt. Megfogtam a kezét, és rá mosolyogtam. Anya elrántotta a kezét és megfogta a nagytáskát, amibe pakolt. Felkapta a szekrényen lévő kulcsokat és kiviharzott a szobából. Az ágyon hagyta a kistáskáját, így a kezembe fogtam és utána rohantam. Apa továbbra is ordított utána, Anya pedig vissza rá. A garázsfelhajtón bedobta az autóba a táskát, Én pedig nyújtottam neki azt, amit bent hagyott. Vajon hová megy? Kikapta a kezemből a fekete szövet táskát és bedobta azt is. Semmit se szólt, csak beült és elhajtott. Integettem neki és vártam, hogy intsen, de csak elment. Biztos fontos dolga akadt.

- Ribanc. – sziszegte Apa és berohant a házba.

Anya mindennek a hibája. Tönkre tette a lelkem. Egy sötét űrt csinált. Elengedtem a fejem és felnyitottam a szemem. Éreztem, ahogyan két meleg kar fogja karjaim. Harry ült mellettem és aggódva nézett rám. A doktornő, megfogta Harry vállát megkérte, hogy most már távozzon. Megfogtam a csuklóját és megráztam a fejem.

- Elizabeth, azt szeretnéd, hogy maradjon? – lassan bólintottam és Harry visszaült mellém – Viszont arra kérlek, hogy beszélj. Mondd el, mi van benned most?

- Fojtogat a sötét, az emlékek.

- Miféle emlékek Elizabeth?

- Amiket tettünk. Anya. A fájdalom, ami miatt utálom, ha hozzám érnek.

- Bántottak téged?

- Ez titok. – súgom.

- Elizabeth, amit mondasz, az itt marad. Köt a titoktartás. Harry sem fogja elmondani.

- Nem bízom magában. – néztem rá.

- Orvos vagyok, köt a titoktartás.

- Liz.. – fogta meg Harry a karom.

- Micsoda? – kaptam rá a fejem – Liz?

Testemen végig futott a borzongás. Egy percre minden eltompult körülöttem és iszonyatosan fájni kezdett a fejem. Valószínűleg minden érezem kiült az arcomra, mert ijedten meredtek rám. Pokoli fájdalommal cseng füleimben, Liz. Anya volt az, aki így kezdett el hívni, aztán Apa is átvettem és Eliza helyett Liz lettem. Mikor Anya elment mindenki csak azt mondta, hogy a szegény kislány. Mintha a nevem elfelejtették volna. Mivel Anya a városi fesztiválok szervezésében részt vett, mindenki nagyon jól ismerte. Azonnal az egész város tudta hogy elment. És én maradtam a szegény kislány, senki se tudta a nevem. Apa hónapokig reggel elment, este haza jött beosztásban dolgozott. A nagyszüleim voltak velem. Mivel nagypapa nagyon beteg volt, sokszor kórházban volt és nagymama ott volt mellette. Ahogy teltek az évek megszoktam, hogy egyedül vagyok, hogy magamat látom el. Visszahúzódó voltam.

- Haza akarok menni. – súgtam.

- Kérlek Elizabeth. – nézett rám a nő – Ki bántott téged? Többen voltak?

- Öten.

- Mikor történt?

- Öt éve.

- Ahol régen éltetek?

- Igen. – bólintottam.

- A barátaid voltak?

Csendben hajtottam le a fejem és a farmerom szakadását piszkáltam. Hogy a barátaim? Talán. Fáj vissza emlékezni arra a napra. Homályos az egész. Egy tavaszi délután volt. A város szélén voltunk a tisztáson pár osztálytárssal. Voltak ott még többen is, de csak kevés embert ismertem. Eliot, Kate és Amanda elég hamar haza mentek, így csak ketten maradtunk. Elena és Én. Órákon át ott ültünk a padoknál és beszélgettünk. Aztán nem tudom mi történt, csak néhány kép ugrik be. A földön fekszem összehúzva magam és rúgnak. Képszakadás. Nehezen fel támasztom magam a hideg földről, és a hasam fogom. Iszonyatosan fáj. Szédülök. Homályos látással látnom, ahogyan elfutnak öten. Képszakadás. Sírva mosom sebeim a fürdőszobában. Karom tiszta lila folt, karcolás. Testemen minden hol zúzódások és rettenetes fájdalom. Egy nagyobb seb az oldalamon, amiből sokáig vér szivárgott.  És ezután semmi sincs.

- Elizabeth, a barátaid voltak?

- Nem tudom.

- Miért titok?

- Mert senkit nem köpök be.

- Sose beszéltél erről?

- Soha.

- Nézd Elizabeth, ezt azért csináljuk, hogy beszélj, hogy könnyebb legyen minden.

- És ez mért jó?

- Mert a lelked megnyugszik, és nem nyomja tovább semmi.

Megrázom a fejem, és sóhajtva dörzsölöm meg az arcom. Ugyan mit tud? Miben tudna segíteni, ha felidézem a fájdalmas múltam? Bántottak, terrorizáltak, egyedül voltam. Hanna mellett úgy éreztem végre erős, vagyok, hogy számítok. Mellette bepótoltam az elveszett éveimet. Lettek barátaim, bíztam bennük. Nem tettem jó dolgokat, de mellettük boldog voltam. Megismertem az erőt. De Apa szavai azon az éjjelen felébresztettek és visszarántottak a fájdalmas világba. Elvesztettem az álom és a valóság között.

****

A teámat kavargatva ültem a teraszon és a kertben lévő nagy fát, néztem. Levelei zörögtek és hullottak, ahogyan a szél fújta. Néhány madár még csicsergett és megnyugtató volt. Kinyílt a terasz elhúzható ajtaja, de nem néztem hátra. Hallottam a fapadlón, ahogy felém, jön Harry. Hátamra terített egy vörös pokrócot és leült a mellettem lévő székre. Éreztem, ahogy engem néz, majd elmosolyodtam és lehajtottam a fejem.

- Mi olyan érdekes rajtam?

- Nem értelek. – dőlt hátra – Miért nem beszéltél azokról a dolgokról soha senkinek?

- Mert.. – hunytam le a szemeim és a felismerés belém hasított – Nem volt kinek, Harry.

- Az orvosnak se mondtál el mindent.

- Nem. Bizonyos titkok mindig is megmaradnak az életemben.

- Mit tettél, amit nem kellett volna?

Rá emeltem a tekintettem és kissé elkerekedtek a szemeim. Miért akar minden áron tudni mindenről? Nem elég neki, az hogy milyen vagyok? Rossz ember vagyok, nem kell mindent elmondanom ezerszer, úgy érzem. Újra előre dőlt és combjaira könyökölt. Ujjait összefonta és ráhelyezte állát. Szemei szinte a koponyámig fúródtak.

- Ezt, soha. De soha és senkinek nem mondhatod el Harry. Megbízom benned, ezért vagyok képes elmondani.

- Bízhatsz benne. – bólintott.

- Hanna, Samanta, Hayley és Én.. – halkultam el és összeszedtem magam – Hogyan mondjam el ezt neked? – sóhajtottam.

- Mondd ki az igazságot ennyi.

- Nem ilyen egyszerű. Fáj azt, amit tettünk. Nem voltam benne, ebben az egészben de megtörtént.

- Hogy érted hogy nem voltál benne?

- Én mindent elleneztem, de ők megtették és magukkal rántottak. Nem bírtam elmenekülni és lehet legbelül nem is akartam, mert úgy éreztem, tartozom valakikhez.

- Liz kérlek, mondd el. Hátha jobb lesz neked.

- Megöltek két embert, raboltak. És én ott voltam mindent láttam.

* Harry szemszög *

A vér megfagyott bennem. Liz lassan újra zokogni kezdett. Csak meredtem rá és próbáltam felfogni mind azt, amit ma megtudtam róla. Mélyen beszívtam a levegőt, és közelebb húzódtam hozzá. Átkaroltam és a mellkasomra vontam a fejét. Arcát takarva sírt és próbáltam megnyugtatni. Ez borzalmas. Bántották, bajba keverték, kiközösítették. Keveset volt szerető emberekkel.

- Te csináltál valamit? – kérdeztem tőle halkan.

Fejét megrázta. Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy Ő nem tett semmi olyat. Oh, Liam ha egyszer megtudod hogy a drága húgod mire nem képes.

- Ne mondd el senkinek, se kérlek. Kérlek szépen Harry tartsd titokban. – szipogott – Mindent, amit ma hallottál rólam. Azt hogy mik voltak a múltamban.

- Nem mondom el senkinek se, nyugodj meg.

- Köszönöm. – markolta meg a pulóverem.

Hátra hajtottam a fejem és az eget néztem. Liz felhúzott lábakkal ült a széken, továbbra is nekem dőlve. Karommal vállát karoltam. Kavarognak bennem a gondolatok. Mi mindent tettek vele. Mi mindenen ment keresztül, de ami a legrosszabb, hogy Egyedül. Nem volt senki, aki igazán vigyázott volna rá és foglalkozott, volna vele.

- Figyelj.. – simítottam végig karján – Tudod, van az iskolában egy srác, Matt. Lesz nálunk egy medencés buli pénteken. Meg vagyunk rá hívva. Gondoltam eljöhetnél velem.

- Mhh. – mocorgott és eltolta magát – Még ezek után képes vagy velem bárhová elmenni együtt?

- Nem tettél semmi rosszat Liz, bele rángattak mindenben. Nem volt választásod. Elhiszem, hogy szörnyű dolgokat éltél át. Nem ítéllek el. Tudom egy barom voltam, hogy piszkáltalak, hogy a kiránduláson elloptam a ruháid. De fogalmam sem volt arról hogyan nőttél fel. Ezzel csak ráraktam el lapáttal.

- Elmegyek veled. – mondta halkan – De ígérd, meg hogy nem hagysz egyedül. Nem szeretnék a többiekkel találkozni.

- Elkerülöd messziről a lányokat ezen túl ugye?

- Igen. Nem szeretnék velük tovább együtt lenni.

- Helyesen döntöttél Liz.

Most az először láttam őszintén mosolyogni. Angyali mosolya van. Melegséggel tölti el az emberek szívét az ilyen mosoly. Rám nézett és levette rólam a sapkámat. Hümmögve méregette, majd felvette. Nevetve kellett rajta, ahogy pózolt benne. Még mindig látszott rajta hogy nincs jól, de ez érthető. Ma fel lett bolygatva az egész múltja, amit el akart felejteni.

- Sziasztok! – jött ki Anya – Hogy vagytok?

- Jól. – mosolyogtam rá.

- Megvagyok. – mosolygott Liz – Apa esten jön?

- Nem, ma hamar eljön. – mosolygott – Elmegyünk vacsorázni este.

- Szuper!

- Igen az. – bólintott Liz.

- Hétvégén pedig elmegyünk a nagyszüleidhez Liz.

- Komolyan? – döbbent le.

- Nem szeretnél? Ha nem akarsz, nem megyünk.

- De! Nagyon szeretnék! – örült meg és újra lett egy kis színe.

****

Liz és Gemma kézen fogva mentek előttem az étterembe az asztalunkig. Scott és Liz hosszú órákig beszéltek a teraszon otthon. Scott azóta teljesen más lett. Ellazult. Mindenki hamar kiválasztotta az ételt, így utána csak beszélgettünk. Nagyon családias hangulat volt. Csak nevettünk és felszabadultan beszéltünk mindenről.

- Harry és arra emlékszel mikor Gemma születésnapi buliján meztelenül szaladgáltál, hogy meghódítsd az egyik barátnőjét? – nevetett fel Anya.

- Ne már, csak négy éves voltam. – kínosan mosolyogva fordítottam el a fejem.

- Oh, tényleg. Tisztára oda voltál. – csípte meg arcomat Gemma.

Liz jót nevetett mellettem és egymás szemében néztük. Úristen, milyen jó így látni. Liz tényleg olyan, akinek a nevetése, mosolya az ember szívét melengeti. Végre nem csak farmerban és pólóban látom.  Gemma egyik ruhája van rajta. Egy csinos fekete testhez simuló szoknya van rajta egy fehér pánt nélküli pólóval. És milyen jól áll neki ez a rövid hullámos haj. Így elnézve olyan, mint egy angyal. Angyal sötét tikokkal.

Kihozták az ételeket, és akkor sem hagytuk abba a régi emlékek mesélését. Halkan szólt a háttérben a Summer of 69. Apa nagyon sokat hallgatta ezt régen. Azt hiszem ez volt a kedvenc száma. Akár hányszor a műhelyben voltam vele ezt szólt és énekelte. Néha, jó erre visszaemlékezni. Jó érzéssel tölt el.

- Olyan jó hogy így együtt vagyunk és minden jó. – mosolygott Anya.

- Igen és ezt kihasználva szeretnék feltenni egy kérdést. – állt fel Scott, majd letérdelt Anya elé – Lennél a csodálatos feleségem Anne?

Anya könnyes szemekkel ült a helyén és kezeit a szája elé téve bólogatott hevesen. Gemma hatalmas mosollyal az arcán fogja Liz kezét. Félve nézte rám, de Liz is csak mosolygott és boldog volt. Sóhajtva mosolyogtam rájuk. Scott felhúzta Anya ujjára a gyűrűt és megcsókolták egymást. Mi mosolyogva tapsoltunk halkan. Anya könnyes szemekkel nézte a gyűrűjét és egyből a lányoknak, mutatta.

Mikor végeztünk a vacsorával, Scott fizetett és kimentünk a parkolóba. Liz félre hívta az Apját, és pár percig beszélgettek, majd egy ölelésben kötöttek ki. Scott elengedte és Liz egyedül elment. Meglepődve néztem utána. Még is hová megy?

- Liz hová megy? – kérdezte Gemma.

- Sétálni szeretne. – válaszolta és kinyitotta az autót.

- Mehetek vele? – kérdeztem.

- Ha szeretnél, nem tiltjuk meg.

Mosolyogva intettem nekik, majd Liz után siettem. Hammersmith híd felé sétált. Mikor utána szóltam, egyből megfordult. Mosolyogva nézett rám.

- Sétálgatunk? – nevettem.

- Szeretem este a várost. Szép.

- Igen, főleg a hidak.

Bólintott egyet és karjait összefonta maga előtt és tovább mentük. Csendben sétáltunk egymást mellett és néztük a folyót. Rá néztem és láttam, rajta hogy fázik. Ha megkérdeztem, tudom, azt mondja, nem. Levettem bőrkabátomat és a vállaira terítettem. Egyből rám nézett és összehúzta magán.

- Köszönöm. – súgta.

Megráztam a fejem és a hídra léptünk. Lassan sétáltunk rajta végig és a közepén megálltunk. A korlátnak támaszkodva néztük a folyón tükröződő fényeket. A szél lágyan fújt. Néhány autó elsuhant mögöttünk és voltak párnak, akik elsétáltak mögöttünk. Liz sóhajtva fordított hátat és a korlátnak dőlt.

- Tudod régen sokat voltam a tenger parton. Dover fantasztikus hely. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy eljövök Apával.

- Maradhattál volna?

- Igen.

- Magányos voltál nem igaz? Ezért jöttél ide, új reményekkel.

- Talán igen.

- Nem értem még mindig, hogy miért nem beszéltél senkivel se a problémáidról.

- Mert nem volt kivel. Illetve.. – hajtotta le a fejét – Naplót írtam. Így úgy éreztem kibeszéltem magammal. Szörnyű.

- Szóval van egy naplód?

- Ühüm.

- Abba benne van minden nem igaz? – húzódtam hozzá közelebb – Benne van hogy miket tettek veled.

- Benne van minden. Az egész életem, amit otthon töltöttem.

- Doverben van?

- Igen.

- Mit mondtál el Apukádnak ma?

- Nem sok mindent. Inkább csak az Anya féle dolgaimat. Nem szeretném, ha rosszul érezné magát a történtek miatt.

- Tudod, felnézek rád Liz. – mosolyodtam el – Nem láttam még soha ennyire kitartó és erős lányt.

- Hazudtam Harry. Benne voltam a rossz dolgokban.

- De beismered őket és ez a mai világban nagy szám.

- Köszönöm. És bocsánat, amiért olyan bunkó voltam éveken keresztül.

- Nem haragszom, ha Te se.

- Megölelhetlek? – mosolygott rám.

Nevetve húztam magamhoz és átöleltem. Vékony karjait testem köré fonta és fejét a mellkasomra támasztotta. Kellemes volt így lenni. Hosszú percekig csak álltunk ölelve a másikat.

****

* Elizabeth szemszög *

Alig várom már, hogy végre hétvége legyen. Szerencsére egész héten nem kell mennem iskolába, így nyugodt lehetek. Bár a pénteki bulitól egy kicsit tartok. Tudom, hogy Hanna és a lányok ott lesznek. Nem akarok egész végig Harry nyakán lógni, hiszen neki vannak barátai, akikkel tartja rendesen a kapcsolatot. Talán még se kéne elmennem. Sóhajtva vettem kezembe a telefonom és akkor vettem észre, hogy jött egy üzenetem. Ismeretlen számról van.

 

Styles és Mills? Alig várom, hogy lássalak.. Remélem nem fecsegtél el túl sok titkot és nekem is hagytál mit elmondani..

Mi a franc? Ez akkor készülhetett mikor az orvostól jöttünk haza. Ki lehet ez? Kiugrottam az ágyamból és Harry szobájához mentem. Elég késő volt már. Vonakodva kopogtam be, de még jött válasz. Megkönnyebbülve sóhajtottam és benyitottam. Az ágyán feküdt a takaró alatt. Valószínűleg már majdnem aludt. Becsuktam magam mögött az ajtót. Szemét dörzsölve ült fel és kíváncsian meredt rám.

- Bocs, hogy zavarlak.. Csak.. – mentem oda hozzá és kezébe adtam a telefonom.

- Mi ez? – vonta fel szemöldökét.

- Kaptam. – ültem le mellé.

- Valaki figyelne téged?

- Talán Hanna. – vontam meg a vállam.

- Oh.. – hajtotta le a fejét Harry.

- Mi a baj?

- Ami azt illeti.. Én beszéltem vele. Tegnap este. Mikor elment az autóért. Eléggé helyre raktam a fejét, vagy is azt hiszem.

- Értem. – bólintottam.

- Töröld ki, és ne foglalkozz vele. Ha mész valahova elmegyek veled, ha szeretnéd.

- Nincs hová mennem. – nevettem fel keserűen.

- Ne csináld már.

- Bocs hogy zavartalak. Jó éjt Harry.

- Maradhatsz, ha szeretnél.

- Nem, nekem is van saját szobám és saját ágyam.

- Jó éjt Liz. – mosolygott.